„A válság az, hogy nem olvasunk kritikát” – írja Lapis József a Műút friss, 100-as lapszámában Válság. Öröm. Semmi című esszéjében. 2025-nek biztosan az egyik KULTesszéje lenne, ha ez lenne most a témánk, de éppenséggel az esszé tézisének egy lehetséges igazolását igyekszem elvégezni, amely azt húzza alá, hogy „a magyar irodalomkritikai mezőny felfoghatatlanul gazdag”.
Éves kritikagyűjtést a KULTer.hu-ra, amennyire tudom, először Zelei Dávid csinált 2016-ban, utoljára pedig 2018-ban. Idén úgy döntöttem, folytatom ezt a hagyományt. Az apropó egyszerű:
miközben sokat beszélünk a kritika válságáról, arról kevesebb szó esik, hogy minden körülmény ellenére rengeteg kritika születik
– áttekinthetetlen mennyiségű, és sok közülük színvonalában is meggyőző. Ráadásul a kritikai nyilvánosságnak láthatóan vannak, és folyamatosan jönnek is létre élő terei: az ÉS-kvartettek, a Szófa műhelybeszélgetései, kritikapályázatok (tavaly külön említést érdemel a Kortárs gyerekirodalom-kritikai pályázata közel száz pályaművel), 2025-ben indult el például a Karakter rovat a Telexen, ahová több valóban felkészült kritikus ír, többek között Bak Róbert. Újraindult az Életünk folyóirat, mely szintén közöl kritikát, és még sorolhatnám. A válogatásnak voltak persze ennél szomorúbb rácsodálkozásai is:
több lapot hiába nyitottam ki kritikákat keresve – olyanokat, amelyek korábban biztosan közöltek ebben a műfajban.
Helyettük gyakran tanulmányt vagy esszét találtam. Bár a jelek mutathatnának erre is, én azt gondolom, ebből azt a következtetést kell levonnunk, hogy nem a kritika műfaja került válságba, hanem az a közeg, amely a kritikát életre hívja: a folyóiratkultúra (lásd például Balogh Endre esszéjét a prae.hu oldalán). Annyival kevesebb idő lenne megírni egy tanulmányt? Nem, sőt. Amíg egy tanulmánynak lehet más végcélja (disszertáció, egyetemi kutatás, konferencia), addig a kritika létezése szinte kizárólag a folyóiratokhoz kötődik.
A kritika ráadásul olyan műfaj, amelyet szervezni kell: felkérni, tervezni, gondozni, ösztönözni
– és amíg nincs pénz, nincs olvasó, általánossá válik a lapszámok akár féléves, éves csúszása támogatottság hiányában, egy főként aktualitásokban érdekelt műfaj esetében, a szerkesztő pedig sokszor társadalmi munkában viszi a lapot, addig nehéz úgy tenni, mintha ez mind magától működne. Ezek hiányában nehéz fenntartható kritikai nyilvánosságról beszélni. Mégis: a félig teli pohár tényleg tele van. Csoda, hogy még működik, így és egyáltalán. Hogy
a finanszírozási környezet, a láthatatlanság és a fáradtság ellenére vannak, akik kritikát írnak
– figyelemmel, kockázatvállalással, sokszor egyszerűen örömből. Ehhez a listához ezért is ajánlom külön Lapis József esszéjét, ahol a kritika válságáról többek között a világ nyolcadik csodájaként beszél, mindamellett, hogy nem tagadja el a problémákat, nem is tekinti őket válságtünetként. „Van hová írni, van miről írni, és egyelőre van, aki írjon. Mindez, azt gondolom, már okot adhat az örömre, mert a kritikaírás színesen, változatosan, mennyiségileg és minőségileg is értelmezhető módon, ténylegesen létezik. Tézisem szerint ennek a tényszerűségnek az el nem ismerése a válság” – írja, én pedig csak egyetérteni tudok vele. Na de a válogatás! Nem mentegetőzöm azzal, hogy nem olvastam el minden egyes kritikát – valóban nem tettem, de nem is gondolom, hogy egy szöveg attól lesz „kultikus”, hogy véletlenül rátalálok egy félreeső platformon.
Nem felfedező szeretnék lenni, hanem archívum: valaki, aki visszanéz, számot vet, emlékezik.
Hogy miért éppen ezek? Evidens, de a válogatás nagyban tükrözi az én ízlésemet. Olyan szövegeket emeltem ki, ahol az értelmezés parázsló, aktív munka; ahol a kritikaírás nem rutin, hanem minden alkalommal újradefiniált alkotótevékenység. Ahol a gondolkodás nem lezárni akar, hanem megnyitni. Feltűnt az is, hogy vonzalmam van az olyan szövegek felé, amelyek nem egy láthatatlan kritikai mérce szerint mérik a könyveket, hanem az olvasással és az írással egyidejűleg állítják fel a szempontrendszert – és ezt meg is osztják az olvasóval.
A listán szereplő írások többsége ilyen: nem kész válaszokat kínál, hanem gondolkodásra hív.
A legegyszerűbb, de mégis talán legfontosabb felismerése ennek a „mennyiségi olvasásnak”: hogy milyen sokat számít, ha valakit egyszerűen jó olvasni. Mert a kritika az olvasásról szól, a kritikusi tevékenység is, és a kritika befogadása is. Ne legyen hát olvasóellenes. A válogatásban szereplő írások így olyan szövegek, amelyek nemcsak beszélnek az irodalomról, hanem részei is annak. Végül a boldog-szomorú rész: kik nem kerültek fel a saját házirendem alapján.
2025-ben, ahogy azt a szakmai minimum diktálja, a listás helyezés és a barátságom közül csak egyet lehetett elnyerni,
ezért nem került be Vas Máté Rendszerkritika a kortárs magyar lírában, avagy meg is lehet szeretni a kapitalizmust szövege a válogatásba, hasonlóképp az Ernaux-kritikája – ami azért sajnálatos, mert jelenleg ő az, akinek a kritikai attitűdje, kíváncsisága, szerteágazó, asszociáció-alapú gondolatvezetése a legközelebb áll hozzám. Maros Márk újraolvasója TH Anatol elfeledett JAK-füzetéről szintén az egyik legfelvillanyozóbb szöveg volt számomra tavaly, de mivel a felkérés idején a KULTer.hu szerkesztője voltam, itt is az elfogultság gyanúperébe fogtam magam. Még egy honorable mention: Csehy Zoltán idén minden Műút lapszámba hatosával írt lírakötetekről, ezt a sorozatot remekül vitte végig, a sorrend véglegesítésekor mégis nehezen tudtam ezeket az egy műre fókuszáló kritikákhoz mérni (hasonlóan voltam az Élet és Irodalom Ex libriseivel is), mégis az év legfontosabb kritikai projektjei közé sorolom. Most pedig kezdődjék a show!
+1. Mátyus Norbert: Egy kert átváltozásai (Kukorelly Endre: Egy gyógynövény-kert), Vigilia 2025/3.
Egyből egy szabályszegés: tízes listát ígértem, mégis muszáj kiemeljek egy tizenegyediket. Azért fut külön pályán ez a kritika, mert a többivel ellentétben nem könyvkritika, egyetlen versről szól, ahogyan a Vigilia Kortárs versek kortárs szemmel, egyébként kiváló és hiánypótló, nem feltétlen kritika-, inkább elemzőrovatában az lenni szokott. Több szöveget örömmel olvastam ott, feltűnt, mennyire felszabadítja az értelmezés útjait, amikor a primer szöveg terjedelme vagy tartalma nem ró akkora terhet a recenzensére, mint egy többszázoldalas könyv esetében. Látni kellett volna az arcom, ahogy a Szabó Ervin Könyvtárban rátaláltam a szövegre:
már az első bekezdésnél olyan voltam, mint egy horgász, amikor már egy apró rándulásból érzi, hogy kapás van:
„Kukorelly Endre Egy gyógynövény-kert című verse több kötetben is megjelent, számos portálon olvasható, de most a legtermészetesebb közegében, az Egy gyógynövény-kert című, 1993-as kötetben fogok vele találkozni. Úgy teszek, mintha ott olvasnám, azaz a verset övező elsődleges környezete a kötet többi verse lesz. Azokról nem szólok, de tudom, hogy ott vannak.” (247.)
Van ebben a szövegben egy szenvedélyes rafinéria, mintha prózatechnikai tanácsok lennének egy kritikára alkalmazva („show, don’t tell”). Túrára fel – kiált a szöveg, és aztán valóban egy kalandos ösvényen visz végig. „Ennyi elvárás elég az olvasáshoz. Itt az idő, hogy aláereszkedjünk a versbe.” (248.) Aláereszkedünk valóban: e merülés közben pedig
észrevétlenül tanítja meg, hogyan lehet figyelni egy szöveg működésére.
Úgy izgulok a versért, mint egy jó krimiben szokás a gyilkos kiléte miatt, szép lassan egy vessző is gyanússá válik. Mátyus Norbert megmutatja, miként válik egy nehéz, többszörösen elbizonytalanító vers fokozatosan befogadhatóvá az odafigyelés révén. Ha valaha össze kellene raknom egy „Hogyan váljunk jó líraolvasóvá” edzésprogramot, gyakorlatsorként adnám e hat oldalt a résztvevők kezébe.
10. Codău Annamária: Mennyi az annyi (Schillinger Gyöngyvér: Rohadjon meg az összes), Jelenkor 2025/7-8.
A 2024-ben Kálmán C. György-díjjal elismert kritikus 2025-ben is rendkívül termékeny volt: több mint egy tucat kritikát írt, főként az ÉS hasábjaira. Mégis úgy érzem, az ő igazi terepe a hosszúkritika: a Jelenkorban megjelent Mennyi az annyi számomra az idei írásai közül kiemelkedik, megjegyzem, a Műút 100-as Padmaly-kritika is versenyben volt. Codău Annamária kritikusi praxisának számomra legkitűnőbb sajátossága, hogy
a szövegei mögött lappangó „mi végre?” kérdését nem elhárítja vagy visszakérdezésként használja, hanem végig is gondolja:
képes a regényt önértékként olvasni, miközben nem téveszti szem elől a tétjét.
A kötet mottójából fakadó felvetést – „Alapos változások után minden úgy marad” – úgy viszi végig a szövegen, hogy az nem válik különálló tézissé, mégis ez szervezi az egész értelmezést.
A mélyelemzés itt nem kötelességszerű gyakorlat, hanem implicit válasz:
a kritika úgy mutat meg poétikai, narratív és ideológiai rétegeket, hogy közben folyamatosan érzékelhető marad, mi forog kockán.
9. Borbíró Aletta: Halott galambok és az apokalipszis prófétája (Sopotnik Zoltán: Cigányvég), Tiszatáj 2025/1-2.
Én is unom, mégis mai napig vita tárgya, hogy a kritikától egy irodalomtudományos elemzést várunk, vagy egy olvasásból kinövő bírálatot. Borbíró Alettánál e kérdésről viszont megfeledkezhetünk, ugyanis figyelemre méltó arányérzékkel teljesíti mindkét feladatot.
Freud, Derrida, kapitalizmus és misztikum, egy tescós szatyor mint tárgy ugyanabban a szövegtérben megférnek,
olyan természetességgel, mintha valóban bárki és bármi előhúzható volna egy világméretű fészerből az értelmezés szolgálatába állítva.
A kultúrtörténeti távlatok mozgatása közben azonban a bírálat sem marad el: világos különbséget tesz működő és megbicsakló poétikai megoldások között, és kimondja, amikor az explicit metafizikai kijelentések inkább lezárják, mintsem megnyitják az értelmezést. A kritika a nyelvi többértelműséget nem pusztán leírja, hanem saját módszertani elvévé teszi:
úgy olvassa a kötetet, hogy közben folyamatosan láthatóvá teszi az értelmezés esetlegességét és pluralitását.
Ezzel azt is megmutatja, hogy az olvasás nem magától értetődő művelet: a könyv hívja életre az értelmezést – és szerencsés esetben, mint itt is, az értelmezés éppúgy új életre hívhatja a könyvet magát is.
8. Balajthy Ágnes: Allegorikusan kóborolni (Kemény István: Lovag Dulcinea), Jelenkor 2025/12.
Balajthy Ágnes minden szövegén érződik az érlelt gondolkodás: nem elhamarkodott megállapításokat kapunk, hanem olyan gondolatfutamokat, amelyek mégis természetes könnyedséggel kerülnek elénk. A Lovag Dulcinea esetében ez különösen fontos, mert a könyvről sokan és sokféleképpen írtak – Balajthy pedig úgy érkezik ebbe a recepciós térbe, hogy
a korábbi értelmezések tanulságait beépíti, a hiányokra válaszokat ad, és közben új kereteket kínál.
Kritikájának egyik legnagyobb erénye az elemző biztonság: nem siet el műfaji vagy értelmezési döntéseket, hanem a kötet szerkezeti, poétikai és formai logikáját egyben tartva mutatja meg, hogyan működik ez a verseskötet mint gondolkodási tér.
Emiatt az írás nemcsak önmagában kiváló kritika, hanem diskurzusmozgató gesztus is: előre viszi a beszélgetést, és lehetőséget ad a továbbgondolásra.
Ezt a fajta (a könyvre, a recepcióra és az olvasóra is vonatkoztatható) kooperativitást nagyon jellemzőnek látom Balajthyra,
mindamellett rokonszenvesnek és üdvözlendőnek is: számomra azt mutatja meg, hogy a kritika a közösségi gondolkodás formája is lehet.
7. Kardos András: A „(család)regény” kezdete (Bán Zsófia: Alétheia él), Műút 2025/99.
Szeretem azokat a kritikákat, amelyekből sugárzik az írás öröme. Kardos Andrásnál az értelmezésnek olyan izgágasága bontakozik ki a szövegeiből, hogy kedve támad az embernek könyvet vacsorázni.
2025-ben több olyan esszékritikája jelent meg, ahol vállaltan nagyon személyes beszédpozíciót ölt
– ilyenek voltak a Literán megjelent esszékritikái Kálmán C. György kötetéről, a Vanni van interjúkötetről, és amit Fodor Ákos nyolcvanadik születésnapjára írt. Ezek is inspirálóak voltak számomra; a kritikusok szeretik kerülni a hasonló helyzeteket: az említett esszékritikák pedig magától értetődőnek veszik, hogy a szöveget alkotó emberek hatással vannak az életünkre, és közben bizonyítják, hogy a közelség nem feltétlen a kritikai munka ellen dolgozik.
A listára most mégis egy formailag kevésbé unortodox darabját választottam, ugyanis ha a kritikára mint alkotóműfajra tekintek, idén egyértelműen egy terjedelmében nem hosszú, de annál elmésebb kritikája volt a legmeggyőzőbb számomra Bán Zsófia kötetéről. Egy körmönfont retorikai pozícióval van dolgunk:
a szöveg szinte végig arról ír, miről szólhatna ez a kritika, ehhez képest miről nem szól,
és a hiánytapasztalatokon, elkalandozásokon keresztül rajzolódik ki, mi az, amiről aztán a könyv, és azzal párhuzamosan az értelmezői munka maga mégis szól. Szellemdús szöveg, amely nemcsak magát, de olvasóját is szórakoztatja: „Elnézést a filozófiai kalandért, de elkerülhetetlen volt.” (93.) Ez a kritika nemcsak a szöveggel, de az olvasójával is épp annyira beszélget – Kardos András pedig olyan beszélgetőpartner, akit szívesen hallgatunk.
6. Visy Beatrix: Lépes méz méhpempővel (Láng Zsolt: Az emberek meséje), Jelenkor 2025/1.
Visy Beatrix nagyon fontos munkát végez az irodalomkritikáért: nem hangsúlyozzuk eleget, mennyire meghatározó azoknak a munkája, akik rendszeresen, kiszámíthatóan jó színvonalon vállalnak kritikákat – amikor a kritikaírás egyszerre munka és alkotótevékenység. A 2025-ös publikációi közül a Jelenkor januári számában megjelent Láng Zsolt-kötet kritikáját éreztem a legkimunkáltabbnak.
Ritka az a kritika, amely már az első bekezdésével nemcsak olvasásra csábít, hanem azonnal értelmezői pozíciót is kijelöl.
Visy szövege ilyen: a receptként megszerkesztett, ironikusan túltelített felvezetés egyszerre parodizálja és sűríti a regény poétikai működését, miközben már itt érezni, hogy a kritika nem egy megoldókulcsot keres, hanem próbára akarja tenni a szöveget.
Ami igazán izgalmassá teszi ezt az írást, az a következetesen vállalt közelítéskísérletek sora: narratológiai, műfaji, pszichológiai, filozófiai és kultúrtörténeti olvasatok futnak egymás mellett, anélkül hogy bármelyik végső érvényre emelkedne.
Retorikailag kimagasló darab:
a zárás visszaköti a szöveget a nyitány ironikus tónusához – mintha maga a kritika is demonstrálná, hogy ennél a regénynél minden értelmezés ideiglenes marad.
5. Radics Viktória: A világ telítettsége (Karl Ove Knausgård: Az öröklét farkasai, Műút 2025/96.
Hogy Radics Viktóriának kiemelt érzékenysége van az önéletrajzi szövegek értelmezéséhez, ezt már több ízben bizonyította, a 2025-ös Knausgård-kötet kritikája mégis képes volt rám a meglepetés erejével hatni, és ami még fontosabb, üdítően az elmúlt egy-két év autofikciós olvasásstratégiáinak rutinra járatott ösvényei után.
Egy logikus és világos retorikai ívet nagyon összetett tartalmisággal vegyít,
és Knausgård prózáját egyetlen, végig kitartott kérdés alá rendezi – ezt a kérdést bővíti, szedi ízeire, miszerint: mit jelent, ha a maximumra vitt realizmus ontológiai szinten engedi be a misztikumot. Úgy teszi hozzáférhetővé a regényfolyamot, hogy közben nem veszi el az olvasói öröm („tükrözés-effektus”) tapasztalatát sem. Felteszi az egyszerű kérdéseket („miért olyan érdekes számunkra (…) egy 1968-ban született norvégiai, középosztálybeli férfi élete, aki semmi különöset nem csinál azonkívül, hogy folyton ír”), de a bonyolultakat is.
Igazi világmagyarázó kritika: elhelyez, összeköt és olvasási keretet ad. Ahogy ezt a szöveget olvastam, arra gondoltam,
milyen nyugvópontot tud jelenteni, amikor egy kritika válaszokat is ad.
Akár olyan frappánsakat, mint hogy: „Tulajdonképpen ezért ragaszkodunk Knausgårdhoz: az életszerűsége, a kolbászevés és a viszonyok alakulásának megfigyelése miatt. Mindkettő életföltétel. Knausgård kontextuális szemléletű relacionista – amit régen a regény »totalitás«-igényének szoktak nevezni, az itt komplexitás-igény. »Totalitás«: nincs.” Radics épp annyira látja élesen a szöveget, mint azt az életet, amelyben az olvasás létesül.
4. Klajkó Dániel: Rossz közérzet egy levélváltásban (Gabriely György – Poletti Lénárd: Kész az egész. Közreadja: Németh Gábor – Szilasi László), Alföld 2025/6.
Nem mondanám, hogy könnyű Klajkó Dánielt olvasni, most mégis azon vagyok, hogy bebizonyítsam: nagyon is érdemes. A helyét ebben a válogatásban mi sem igazolja jobban, mint hogy én magam sokkal könnyedebb nyelvezetben szeretek olvasni – ez a szöveg viszont képes volt arra, hogy tágítson az ízléshorizontomon.
A szöveg erejét az a ritkán látott olvasói szenvedély adja, amely szinte megszállottságként szervezi az értelmezést:
a szerző nem elégszik meg azzal, hogy elhelyezze vagy értelmezze a művet, hanem újabb és újabb értelmezői útvonalakat tár fel, mintha minden egyes fogalmi csomópont további kibontást követelne.
Az elméleti apparátus (többek között: dekonstrukció, krimi-antikrimi logikák, pszichoanalitikus és narratológiai szempontok) nem elemel, hanem éppen a szöveghez való makacs ragaszkodás eszköze. A kritika ebből a kitartott figyelemből építkezik, abból a meggyőződésből, hogy a mű ellenáll az egyszeri olvasásnak, és hogy az értelmezés csak a részletekbe való beleállással válhat legitimmé.
Kevés olyan kritika van, amely ennyire komolyan veszi a saját tárgyát.
Bele sem merek gondolni, hány munkaóra van egy ilyen szöveg mögött – akárhogyis, ezért a munkáért csak hálával tartozhatunk, és amíg ilyen szövegek léteznek, akkora baj nem lehet az irodalomkritikával.
3. Mohácsi Balázs: Tánc a megoldhatatlan fölött (Harcos Bálint: Széria), Alföld 2025/6.
Mohácsi Balázs az a kritikus, akit akkor is szívesen olvasok, amikor egyáltalán nem értek vele egyet, és akkor is, amikor nem olvastam a könyvet, amiről ír. Bár idén elsősorban a Bertók-hagyatékkal foglalkozott, szerencsére kritikát is közölt – olyat, amelyet az év legjobb kritikaolvasás-élményei közé sorolok. A dilemmázó kritikusi pozíció ritkán látott alapossággal és történeti érzékenységgel gondolja végig egy első pillantásra marginálisnak tűnő, poétikailag mégis kulcsfontosságú életmű helyét. A Széria elemzése
nemcsak a kötet belső működését bontja ki, hanem Harcos Bálint pályáját, nemzedéki kontextusát és hagyománykapcsolatait is
feltérképezi, miközben a kritikai nyilvánosság mulasztásaira is reflektál. A szöveg nem fél az aránytévesztéstől: a kötetről magáról csak a kritika nagyjából háromnegyedénél kezd el beszélni, addig következetesen felépíti azt a poétikai és történeti teret, amelyben a Széria egyáltalán olvashatóvá válik.
Számomra különösen nagy érték az a nyíltság, amellyel Mohácsi kritikusként dolgozik: nem rejti el saját értetlenségeit és fenntartásait, ugyanakkor a szöveg nem válik mentegetővé vagy apologetikussá. Kimondja a kötet nehézségeit, hozzáférhetetlenségét és egyenetlenségeit, miközben világossá teszi, miért tartja mégis megkerülhetetlennek. Külön szeretem, ahogyan a kritika összetett útvonalai nem becsülik alul az olyan köntörfalazástól mentes, de annál fontosabb olvasóorientáló mondatokat sem, mint hogy: „Másfelől Harcosé nem egy élvezetes és semmiképpen sem gyönyörködtető, inkább elgondolkodtató költészet.” (97.)
Azt hiszem, sok kritikus fél az evidenciák kimondásától, miközben sokszor ezekre van a legnagyobb szükségünk.
Kimondom hát én is az egyszerűt: Mohácsit jó olvasni, és egyáltalán nem olyan evidens olvasmányosnak lenni kritikusként, mint azt gondolnánk.
2. Margócsy István: Egy rossz regény látványos történeti karrierje – Kritikus szemmel A kőszívű ember fiairól, Alföld 2025/10.
Biztosan vannak, lesznek, akik felkiáltanak: ácsi, ez egy tanulmány! Én mégis kritikaként olvasom, mert bár történeti távlatban gondolkodik, értékelő gesztusai egyértelműen kritikai munkát végeznek. Bár a válogatásban is látható, hogy összecsúsznak értekező műfajok, van, ami legalább annyira esszé vagy tanulmány is, mint kritika, de minden esetben a folyóiratok saját besorolásához ragaszkodtam – a Jókai-lapszámban viszont nem volt rovatosítás, így magamra bíztam. Az említett lapszám meglepetésemre a kedvenc folyóirat-összeállításom lett: ritka diverzitással járta körül a Jókai-értelmezés lehetőségeit, az újraolvasásoktól a gyerekirodalmi recepcióig.
Margócsy ebben az írásában sem hazudtolja meg nem köntörfalazó bírálói pozícióját.
A szöveg legnagyobb ereje a következetesen végigvitt demitizáló gesztus: nem ikonromboló hevülettel dolgozik, hanem filológiai, narratológiai és recepciótörténeti pontossággal bontja le A kőszívű ember fiai kultikus státuszát.
Különösen erős ott, ahol a regény koncepcióbéli feszültségeit – családregény, történelmi tabló, erkölcsi példázat – és epikai hibáit elemzi, konkrét jelenetekre és következetlenségekre mutatva rá. Az a pragmatikus szemlélet, amely gyakran hiányzik a kritikákból, itt listaként férhető hozzá.
Retorikája higgadt, de kíméletlen: nem relativizál, hanem mérlegel, és kimondja azt, amiről a recepció nagy része évtizedeken át hallgatott.
Ami talán a legfontosabb: a szöveg az olvasás felé terel – arra emlékeztet, amire a prezentizmusban megrekedt kritikának különösen nagy szüksége lenne –, hogy a korábbiakat is olvassuk, újraolvassuk, újraértsük. „(…) hiszen a kritika, legyen bármilyen szigorú, nem helyettesítheti a saját újraolvasást – a saját újraértelmezést.” (41.)
1. Sipos Balázs: A remény szabad (Krasznahorkai László: A magyar nemzet biztonsága), Litera, 2025. november 11.
Véletlen együttállás, hogy az idei év KULTkritikája épp az év egyik legkultikusabb életművéhez kapcsolódik – fontos azonban hangsúlyoznom, hogy nem a Nobel-díj miatt került az első helyre. Sipos Balázs már a szöveg megjelenése előtt is a lista élén állt, akkor még a Kertész-kritikájával, egy szerzőt viszont nem akartam kétszer szerepeltetni, de amikor megjelent A remény szabad, nem kellett sokat dilemmáznom a cserén. Sipos kritikája tudatosan megy szembe a „same old, same old Krasznahorkai” olvasási rutinnal:
a recepció jól ismert kulcsszavaival indít, majd módszeresen lebontja őket,
és ezzel nemcsak az adott műhöz, hanem magához a Krasznahorkai-olvasáshoz is új fogódzókat ad. A szöveg olvasási ajánlatokat kínál az egész életműre vonatkozóan, lehetőséget teremtve arra, hogy akár a teljes pályát egy eddigiektől eltérő mesternarratívára fűzzük fel. Ebben az értelemben a kritika éppen azt teszi, amit állítása szerint maga az új Krasznahorkai-könyv is: újrahangszerel, célirányosan beavatkozva saját olvasástörténetébe. Megvilágító erejű az a megállapítása, miszerint az autofikció kérdése nem mellékszál, hanem az életmű egyik kulcsproblémája.
Sipos írása rendkívüli pontossággal méri fel kritikusi felelősségét: nemcsak egy új regényről ír, hanem arról is, mit jelent most, a Nobel-díj utáni nyilvánosságban Krasznahorkait olvasni. Nem csábul el sem a kultusz, sem a rutin felől: fegyelmezetten, mégis érzékenyen dolgozik, és világossá teszi, hogy itt nem pusztán egy újabb regény a tét, hanem az is, hogyan beszélünk egy kanonizált életműről.
A szerzőtől megszokott módon ez a kritika nem fél hosszú lenni, nem fél gondolkodni, és nem fél attól sem, hogy az olvasót munkára fogja:
egyszerre filológiailag precíz, elméletileg ambiciózus és érzékenyen olvasó szöveg. Kevés olyan kritika születik, amely után nemcsak egy regényt, hanem egy egész életművet szeretnénk újra- vagy elolvasni – Sipos Balázs írása ilyen, és nagy meggyőződéssel ajánlom az év kritikájaként.
A borítóképet Pótor Barnabás készítette.
